zöldborsó

Nem tudom mi jött rám, de "A motoros naplója" utolsó kockáin elsírtam magam. Mikor mutatták a még ma is élő legendát Alberto Granado-t, Che Guevara utazótársát, ahogyan már túl a 80-on, büszkén, de mégis fátyolos tekintettel néz az ég felé; én elkezdtem zokogni. Vajon, ha megkérdezik, hogy elégedett-e az életével, mit mondana? Gondolja-e, hogy kihagyott valamit? Mit csinálna másképp?
Én néha azt érzem, hogy az én helyem nem itt van. Mi értelme van annak, hogy táblázatokat gyártok, ügyviteli utasítást véleményezek, oktatást szervezek, költséghatékonyságon dolgozom? Kinek hasznos ez valójában? Nincs látszatja annak, amit csinálok. Nem alkotok maradandót. Ki fog rám emlékezni?
Sokszor kérdezem meg magamtól, hogy miért nem vagyok olyan bátor, h itt hagyjak csapot-papot és elmenjek Borneora orángutánokat gondozni, vagy mondjuk Peruba segíteni az ott élők kultúrájának megőrzésében. Minek lenne értelme, ha nem ennek? Aztán kérdésemre jön a legkézenfekvőbb válasz: nem hagyhatom itt a szüleimet. És aztán jön a legőszintébb válasz: mert gyáva vagyok!!!