Mostanában egyre többször felteszem magamnak a kérdést, hogy szükségem van-e nekem egy olyan barátra, aki csak saját magáról tud beszélni és akinek folytonos közléskényszere van, hogy beszámoljon arról, hogy mi történt vele aznap / a héten. A más által elmondott sztorira elvétve kérdez bele, inkább a "nekem meg" / "én meg" / "engem meg" / "nálam meg" kezdetű mondatokkal reagál. 
Próbáltam vele ugyanezt eljátszani, de én éreztem kellemetlenül magam. Nem is tudom, miért vagyunk barátnők. Ízlésünk max. csak az autók terén egyezik, érdeklődési körünk is merőben más, életfelfogásunkban sincs nagy azonosság.
Szóval a fenti kérdésre válaszoltam és azt mondtam, hogy nincs erre szükségem. 
Két verzió lehetséges:
a) csendben leépítem. Ekkor szemétnek fogom magam érezni. Meg mégiscsak örülnöm kellene, hogy valaki fontosnak és a barátjának tart. 
b) megadom neki, amit kér: a figyelmet. Ekkor nálam viszont hiányérzet lesz. De legalább jobb embernek fogom magam érezni.

Asszem a b) verzió mellett döntök. Max óriási levegőt veszek, de nagyon empatikusan és full jófejséggel közelítek felé.