Elmondani nem tudom, hogy mikor szenvedtem ennyit utoljára. Még mindig nem megy nekem ez a lakodalmas történet. "Hosszú fekete haj", meg "Aranyeső a mi utcánkban".... a mélypont egy Zámbó Jimmy dal lakodalmasított változata volt. A helyi erő nagy erőkkel ropta a táncot és tök jól érezték magukat - ez volt az egyetlen pozitívuma az estnek. A mi bandánk pedig vagy nem ivott, hogy minél gyorsabban leléphessen, vagy azt mondta, hogy ezt csak alkohollal lehet túlélni. Az utóbbi csapathoz tartoztam és bíztam abban, hogy csak lesz vmi általam is táncolható dal .... de nem lett. És még csak azt sem mondhatom, hogy ha ennyire szar, akkor legalább fogjuk fel viccesen és ugrabugráljunk, mert a súlyom miatt ezt nem tudom anélkül kivitelezni, hogy mindenki ne rám figyelne. Szóval tűréshatáromat tízszeresen túllépve este fél hattól hajnali fél háromig bírtam az asztal mellett mosolyogva ülve.
Aztán reggel szinte hisztérikus erővel tört rám a hazamehetnék. Ketrin -aki hajnali 4-ig ropta- fél 12-kor bírt felébredni. És még tusolás, még kávécska, még reggeli.... Az őrület határán voltam, de fél kettőkor sikerült beülni az autóba. Le is késtem a török F1 futam rajtját....
A lényeg, hogy Aniék jól érezték magukat. Ez mégis az ő napjuk volt.
