Ma van az első munka nélkül töltött napom. Persze a gondolataim a félbehagyott feladataimon járnak. Legszívesebben felhívnám a kolléganőmet, hogy elmondjam mit hogyan csináljon, mire figyeljen. De nem teszem. Nem akarok feleslegesen fontoskodni.
Az a furcsa -szörnyű kimondani- hogy egyelőre még kevésbé vagyok kétségbeesve, mint amire számítottam. A márciusi leépítést valahogy jobban megsínylettem lelkileg. A kolléganőm távozása teljesen taccsra tett. Sokat sírtam akkoriban. Mit érzek most? Az új lehetőségét, hogy végre jobb lehet, hogy végre megvalósíthatom magam és némi dühöt, hogy nem tudom meg, hogy miért az én nevem mellé került az X. Így nem tudom, hogy miben kell fejldőnöm.
Őszintén szólva azt gondolom, hogy az itt töltött bő két év egy mellékvágány volt. Karrierívben visszalépést jelentétett. Szakmai fejlődésem nem volt egetrengető, emberi visszaesésem viszont döbbenetes. Helyesbítek: sokat tanultam önmagamról. Megtudtam, hogy milyen rosszul reagálok bizonyos helyzetekre és remélem, hogy tudok ezen változtatni a jövőben.
