Életemben először vettem ki úgy szabit, hogy nem utazom sehová. Eszméletlenül kimerültem a munkahelyemen folytatott állandó harcokban. Pláne, hogy a főnököm sem támogat. A kollégák árulónak tartanak, mert jeleztem a bossnak, hogy nem tudok náluk eredményt elérni, mert szarnak az általuk tett vállalásokra, határidőkre. Aztán betámadtak és felhoztak egy rakás olyan dolgot, amit ők másképp gondolnak a munkámban. Persze olyanokat, amiben a lényeg, hogy nekik nincs feladatuk. Ezen kívül még a munkakörömet és a munkámat is becsmérelték. Mindeközben az én főnököm pedig részben nekik adott igazat, részben pedig hallgatott.
Vesztettem, leégtem, nevetségessé váltam, szégyellem magam. Azóta persze támadnak és engem mószerolnak az én főnököm előtt.
Elfáradtam. Úgy érzem nem tudom tovább csinálni. Szörnyű leírni, de utálom ezt a bankot és azt a kultúrát, ami itt van. Az érvényesül, aki az erőszakosabb. Mindenki bunkerben dolgozik, a csapatmunkát még hírből sem ismerik. Nem akarok ennek részese lenni. Viszont most nem az a jellemző, hogy tömegével ajánlanának munkalehetőségeket és persze rengeteg hasonló képzettségű ember van most a munkaerőpiacon. Ááááááá........
